Jelen cikk elsősorban az elbukó vállalkozások (failing firm) összefonódása során felmerülő kérdéseket és az ezzel kapcsolatos versenyjogi gyakorlatot igyekszik röviden feltárni. A failing firm doktrína, illetve védekezés a fúzió-kontroll egy speciális esete, amely csak kivételesen alkalmazható. Ezen összefonódások mind a jog mind a közgazdaság szempontjából nagyobb figyelmet igényelnek. A cikk először áttekinti az elbukó vállalkozás doktrínájának célját, amely után részletesen foglalkozik az elbukó vállalkozással, mint jelenséggel. Ezt követően az Egyesült Államok és az Európai Unió álláspontját foglalja össze. Végezetül az esetleges magatartási és szerkezeti megoldásokat tekinti át.
A diplomáciai futár mentessége kevéssé feltárt terület a nemzetközi jogban. A futár védelme a funkcionalitásból eredő, a szabad érintkezés jogához kapcsolódó szabály. A diplomáciai futár mentességének kezdete és vége attól függ, hogy hivatalos, vagy ad hoc futárról beszélünk. A hivatalos futár mentességének kezdete és vége a fogadó állam területére történő belépés, illetve kilépéshez kapcsolódik, míg az ad hoc futár védelme a futárcsomag felvételéhez és leadásához kapcsolódik. A különbségtétel indoka, hogy a hivatalos futár általában a küldő államból indul, míg az ad hoc futár rendszerint már a fogadó állam területén tartózkodik. Mindennek jelentősége leginkább akkor lehet, ha a futárt feladata ellátás közben feltartóztatják.
A gazdasági társaságok, a vállalatok napjaink jogi, közgazdaságtani, politikai vitáinak központi szereplői. A közgazdászok, a társadalomtudósok és a jogászok az intézmény más-más aspektusait emelik ki. Arra vállalkozik ez az írás, hogy néhány nagyobb csomópont köré rendezve áttekinti a jog, a közgazdaságtan társaság-, illetve vállalat-fogalmát, a probléma kapcsán felmerülő fontosabb kérdéseket, az ahhoz kapcsolódó joggazdaságtani irodalmat. Ilyen fontosabb csomópont
a vállalatok hierarchiaként történő felfogása, és annak közgazdaságtani és jogi kritikája – különös tekintettel a hierarchiát megtestesítő munkaviszony joggazdaságtani elemzésére;
a vállalatok finanszírozási döntései – különös tekintettel a hitel- és a tőkebevonás közötti választásra, amennyiben a tag, a befektető a vállalati döntésekre gyakorolt befolyása roppant gyenge, mint azt az ún. ügynökprobléma-modellek állítják;
a befektetőket-tagokat (a „tulajdonosokat”) és a vállalatot, illetve annak menedzsmentjét szétválasztó jogintézmények (a jogi személyiség és a korlátolt felelősség) – külön kitérve a vállalatok (a vállalati menedzserek) társadalmi felelősségének szükségességéről szóló vitára;
a menedzsmentre ösztönzést gyakorló jogintézmények – különös tekintettel a társaságirányítás, a menedzsment felelősségének, a tőkepiaci kontroll és a csődjog hatásaira.
Az írás bevallott másodlagos célja, hogy az elemzést azon joggazdaságtani fogalmak segítségével végezze el, amelyek a társasági jogi, munkajogi, csődjogi kérdéseken kívül is jól alkalmazhatók.
Gary S. Becker 1968-ban jelentette meg Bűn és bűnhődés: Egy közgazdasági megközelítés című cikkét, amellyel a büntetőjog joggazdaságtani elemzése útjára indult. Az elmúlt öt évtizedben az irányzat a büntetőjog és a büntetőjoghoz kapcsolódó jogterületek (eljárásjog, a bűnüldöző szervek működését és az ügyvédi munkát meghatározó szabályok, stb.) sok kérdését vizsgálat tárgyává tette. Ezek eredményeit foglalja össze röviden ez az írás.
The views concerning the Roman law concept of ius naturale basically come into two groups. Some authors accept the existence of iusnaturale as practically binding law, whereas others regard it a pure philosophical Gedankenexperiment. This twofold state of ideas on iusnaturale are fuelled for the most part by the contemporary Meinungsklima, though primary sources also raise some important issues of interpretation, increasing obscurity of this notion. It could therefore be set out to give a brief outline of the abstract approach and concept of iusnaturale put forward by Ulpian at the beginning of the Digest.
A particularly interesting factor in close connection with this topic is the direct link made up between ius naturale and naturalisratio, though this latter term is applied with regard to iusgentium. Consequently, in addition to considerations regarding iusnaturale, it could likewise be worthwhile to try to point out how these two normative layers influence each other, and what consequences are drawn by secondary authors on this topic. When trying to collect the most common arguments and counter-arguments within this scope, a systematic understanding of both iusnaturale and gentium is hopefully becoming eligible.