Láncos Petra Lea: Szuverenitás és szupremácia – a tagállami integrációs klauzulákban tükrözött szuverenitáskoncepciók és alkotmányjogi jelentőségük. Nr. 2011/17.

A tanulmány a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem közös szervezésében, a jelenleg folyó alkotmányozásról 2011. február 4-én rendezett konferencián elhangzott előadás írásos változata. Az Európai Közösségek (EK), majd az Európai Unió (EU) keretében a részt vevő államoknak minden eddiginél szorosabb együttműködésére került sor: a tagállamok igen korán megtapasztalhatták az alkalmazási elsőbbséggel felruházott európai jog jogrendszereikbe való akadálytalan benyomulását, mely a többségi döntéshozatal rendszerének kiszélesítésével különös élességgel veti fel a tagállami szuverenitás kérdését. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk éles politikai és jogelméleti vitát váltott ki a tagsággal együtt járó „szuverenitásvesztés” tárgyában. A kérdésre nézve számos, kibékíthetetlenül ellentétes álláspont született. Az ellentmondások elsősorban annak tudhatók be, hogy az alapul fekvő szuverenitásfogalom nem megfelelően tisztázott, illetve azt eltérő módon értelmezik, így a releváns tézisek már kiindulópontjukat tekintve is jelentős eltéréseket mutatnak. A probléma azonban nem csupán elméleti jellegű. Egyfelől az alkotmányok „integrációs klauzulái” arra utalnak, hogy az uniós jog érvényességének forrásai az integrációra felhatalmazó alkotmányos rendelkezés és a megkötött csatlakozási szerződés (felhatalmazási elv). Ebből a szempontból az integrációs klauzula kiemelt jelentőséggel bír a nemzeti alkotmánybíróságok ítélkezési gyakorlatában az uniós jog és tagállami jog viszonyát, az ultra vires jogalkotást, valamint az uniós jog elsőbbségét érintő kérdésekben. Másfelől az integrációs klauzulákra épülő alkotmánybírósági gyakorlat az alapul fekvő szuverenitásfogalom alapján különböző megoldásokat kínál a tagállami és uniós jog konfliktusa esetén – pl. jogszabály-módosítás, alkotmánymódosítás, automatikus alkotmánymódosulás. Az egyes integrációs klauzulák és a rájuk épülő alkotmánybírósági gyakorlat alapján a következő szuverenitásfogalmak határozhatók meg: (1) A szuverenitás szociológiai modellje, mely szerint az állami szuverenitás a valóságban nem lehet teljes, hiszen az állam belső és külső cselekvési lehetőségeit korlátozzák az állam tényleges nemzetközi függőségi viszonyai. A szuverenitás ebben az értelemben az állami cselekvési lehetőségek összessége, mely ténylegesen osztható és részeiben átruházható az államtól független entitásokra. Jó példa utóbbira a német integrációs klauzula (német alaptörvény 23. és 24. cikkei) és a Bundesverfassungsgericht ráépülő joggyakorlata. (2) A szuverenitás, mint jogi fogalom modellje ezzel szemben a szuverenitás oszthatatlanságát és egységét vallja, melynek keretében a szuverenitás részekre bontása értelmezhetetlen, átruházása pedig az államiság elvesztésével jár. Példaként a spanyol integrációs klauzula (spanyol alkotmány 93. cikke) és a Tribunal Constitucional ítélkezési gyakorlata, valamint a lengyel integrációs klauzula (lengyel alkotmány 8. cikk 1. bek., 9. cikk) és a lengyel alkotmánybíróság releváns határozatai említhetők. A magyar alkotmány 2/A. paragrafusában foglalt integrációs klauzula a szuverenitás, mint jogi fogalom modelljét követi, hiszen kizárólag az alkotmányból eredő hatáskörök gyakorlásának közös, illetve önálló módozatairól rendelkezik. Integrációs klauzulánk értelmében nem beszélhetünk a szuverenitás részben vagy teljes egészében törtnő átruházásáról, az államiság fennmaradását garantáló hatáskörök mennyiségi és minőségi korlátairól, az alkotmány automatikus módosulásáról. Ezzel szemben a magyar integrációs klauzula lehetővé teszi az alkotmánybíróság számára, hogy az uniós jogrend és a magyar alkotmány közötti „szelepként” dogmatikai tisztasággal, az alkotmány elsődlegessége tükrében határozzon az esetleges normakonfliktusok esetén.

A műhelytanulmány letölthető innen.