Az írás a csődjog kapcsán három kérdésre keres választ. Egyrészt, a csődjog olyan definícióját próbálja adni, amely annak nagyon eltérő megoldásait képes lehet átfogni.  A csődjogot egy a feleket újratárgyalásra ösztönző rendszerként írja le. Ezt az ösztönzőt a csődjog azzal teremti meg, hogy (i) a hitelezőket rosszabb helyzetbe hozza (mint amiben csődeljárás nélkül lennének), és (ii) az egyezkedési folyamat fontos pontjait szabályozza. Másrészt, áttekinti az írás, hogy milyen elvárasokat fogalmaz meg a túladósodott személyek helyzetének rendezése kapcsán a joggazdaságtan. Áttekinti, hogy mely célok állnak ezek közül valóban ellentétben egymással. Harmadrészt, felhívja a figyelmet arra, hogy a kérdés nem az, hogy be kell-e avatkozni az ilyen adósok és hitelezőik viszonyába – a helyes kérdés az, hogy milyen eszközzel tegye ezt a jogrendszer. Röviden számba veszi ezért az, hogy a csődjogi intézményeken kívül milyen jogi alternatívák révén érhetőek el a célok – és ezekhez az alternatívákhoz képest mi a csődjogi megoldás előnye és hátránya.

A műhelytanulmány letölthető innen.

A jobbára a köztársaság korának derekára tehető fényűzést korlátozó törvények elsődleges forrásbázisa nem számottevő; a téma másodlagos irodalmában pedig többféle megközelítés honosodott meg. A történeti tárgyú munkák az egyes törvények tartalmának kronologikus sorrendben való ismertetésével tárgyalják a témát. A jogi feldolgozások hagyományosan vagy tulajdon korlátozásaként tekintetnek ezekre a szabályokra, vagy erkölcsi szabályozót látnak eme törvényekben. Az ókori szerzők megközelítésének áttekintése nyomán megállapítható, hogy a leges sumptuariae szabályozási célja a parsimonia és a tenuitas mint a korai római állam erényeinek folyamatos fenntartása volt. A törvényi szabályok tartalmi áttekintése, valamint a római praxis normarendszereinek elemzése oda vezet, hogy kimutatható: a fényűzést korlátozó törvények akár tulajdoni korlátként, akár erkölcsi szabályozókként való kezelése nem helytelen megközelítés ugyan, azonban nem elegendő a leges sumptuariae maradéktalan értelmezéséhez. A tulajdoni korlátként való felfogás mindezek mellett az anakronizmus problémájához vezet, mivel egyfelől a rómaiak nem így tekintettek ezekre a törvényekre, másfelől a közjog – magánjog elhatárolásának szempontjai is eltérőek voltak.

A műhelytanulmány letölthető innen.

A Nyelvi Charta az európai kisebbség- és nyelvvédelem alapdokumentuma. Talán több is annál: globálisan is példamutató, amely a napjainkban is aktuális nyelvi feszültségek helyes kezlésében utat mutat. A szövegében található tagállami kötelezettségek végrehajtása az elmúlt közel húsz évben sokat alakított az egyes államok jogi és jogon túli nyelvvédelmi környezetén. Mégis, mára a végrehajtás gépezetébe mintha proszem került volna: szinte nincs tagállam, amely ne késne (vagy csúsztatna?) a jelentéssel, illetve az egyéni jogvédelem híján nincs lehetősége a Szakértői Bizottságnak önálló lépéseket tenni. Vagy mégis? Hiszen volt már példa Ukrajana esetében, hogy 2014-ben országjelentés nélkül is kiadott véleményt a Szakértői Bizottság, bár éppen ennek az államnak a legaktuláisabb, 2017-es nemzetközi jogi jogsértésére, amely a kisebbségi oktatási jogokat érintette, egy szót sem szólt. A tanulmány ilyen anomáliák mentén próbálja kideríteni, hogy vajon tényleg változás előtt állna a Nyelvi Charta monitoring mechanizmusa? 

A műhelytanulmány letölthető innen.

A pénzügyi szolgáltatásokat igénybe vevő fogyasztók jogvédelmének és a szolgáltatók-ügyfelek között felmerülő jogviták alternatív (bíróságon kívüli) rendezésének ma már számos fóruma létezik: 2009 végén az Európai Unió akkori tagállamaiban mintegy 750, ún. ADR (alternative dispute resolution) fórumot gyűjtöttek össze. Ezek között számos államban találkozhatunk a pénzügyi ombudsman elnevezéssel. A magyar jogrendszerben nem egészen egy évig létező pénzügyi jogok biztosa intézmény (2012-2013) megfelelő értékeléséhez érdemes áttekinteni az ombudsman-fogalom és a hozzá kapcsolódó felfogások néhány dilemmáját, valamint néhány külföldi példát. Ezek alapján megállapítható, hogy a pénzügyi ombudsmanok által általában ellátott feladatok jó részét hazánkban a Pénzügyi Békéltető Testület végzi el.
Tekintettel arra, hogy nincs legjobb megoldás, nem annyira a szervezeti forma a lényeg, hanem inkább az, hogy a szolgáltatók is belássák: a fogyasztók hatékony jogvédelme által megalapozott bizalom a piac egészének érdeke is. Ha ebben megvan a konszenzus, a piaci szereplők maguk is létrehozhatnak a felmerülő vitákat rendezni hivatott hatékony, olcsó és gyors fórumokat, mint azt például Németországban a különböző pénzügyi szolgáltatók szövetségeinél láthatjuk.

A műhelytanulmány letölthető innen.