Napjainkban a multinacionális vállalatok adóelkerülési gyakorlatai elleni fellépés vonatkozásában széles egyetértés alakult ki az országok között, melyet jól jellemez az OECD keretein belül megszületett globális minimumadó. A kezdeményezés, melyhez 2021 nyarán több mint 130 ország csatlakozott, leegyszerűsítve azt célozza, hogy a multinacionális vállalatok minden nyereségük után megfizessenek egy minimum adószintet minden joghatóságban, ahol leányvállalattal vagy telephellyel rendelkeznek. Habár a globális minimumadó koncepciója 2019-ben eredetileg francia-német kezdeményezésre született meg, a Biden adminisztráció hamar magáévá tette és élére állt a kezdeményezésnek.^[1] Éppen ezért – a széles nemzetközi összefogás dacára – azt mondhatjuk, hogy erőteljes amerikai nyomásgyakorlás kísérte a globális minimumadó mielőbbi bevezetését, amelyet ennek ellenére mégsem az USA, hanem az Európai Unió vezetett be elsőként, még 2022 végén.^[2] Noha a globális minimumadó alapvetően erős támogatottságot élvezett, meg kell jegyeznünk azt is, hogy az alacsony társasági adókulcsokat alkalmazó országok (pl: Írország, Magyarország, Liechtenstein) kezdetben élesen kritizálták a koncepciót, mivel attól tartottak, hogy elveszítik a versenyképességüket és kevésbé lesznek vonzóak a külföldi befektetők számára. Ehhez kapcsolódóan azt is sérelmezték, hogy a globális minimumadó bevezetése korlátozná az adópolitikájukat, hiszen lényegében véve a társasági adókulcsuk emelésére kényszerítené őket: hiába alkalmaznának alacsonyabb adókulcsokat, a különbözetet más államok úgyis beszednék. Nem véletlen tehát, hogy a globális minimumadó kapcsán kemény viták folytak és az alacsony adókulcsokat alkalmazó országok mindent megtettek annak érdekében, hogy minél több adónemet lehessen beszámítani az effektív adóterhelésbe, elkerülve ezzel a tényleges adóemelést. Jelen tanulmány^[3] keretében elsőként röviden a globális minimumadó adópolitikai hátterével, valamint az erőteljes amerikai támogatottság kérdésével foglalkozunk. Ezt követően, a tanulmány második felében, a globális minimumadóra vonatkozó szabályozás ismertetését követően a magyar álláspontot vizsgáljuk meg annak uniós implementációja kapcsán. Ennek kapcsán látni fogjuk, hogy a kezdeti merev elutasítást fokozatosan felváltotta a kompromisszum keresése: hogyan lehet úgy bevezetni a globális minimumadót, hogy az tényleges adóemeléssel ne járjon. A magyar álláspont megváltozásában döntő szerepe volt az erős nemzetközi támogatottságnak (pl: a végén már csak lényegében véve egyedül Magyarország ellenezte az EU-ban a bizottsági javaslatot), továbbá az elutasításból fakadó elszigetelődés és reputációvesztés kockázatának (pl: Magyarország nagyon könnyen egy platformon találhatta volna magát az adóparadicsomokkal). Összességében véve a tanulmány arra kíván rávilágítani, hogy a globális minimumadó a kezdeti félelmek ellenére nem jár Magyarország számára tényleges adóemeléssel és a nyílt elutasítás helyett célszerűbb azt a stratégiát követni, amely a szabályozásban rejlő „kiskapuk” igénybevételével biztosítja a tagállami versenyképesség fennmaradását.

 A műhelytanulmány elérhető innen.

^[1] Bagdi Lajos: „Game over” – Megszületett a döntés a globális minimumadó bevezetéséről (1. rész). Adó Online, 2022. december 19. https://ado.hu/ado/game-over-megszuletett-a-dontes-a-globalis-minimumado-bevezeteserol-1-resz/.

^[2] A Tanács 2022/2523/EU irányelve (2022. december 14.) az Unióban a multinacionális vállalatcsoportokra és a nagy volumenű belföldi vállalatcsoportokra vonatkozó globális minimum-adószint biztosításáról. HL L 328., 2022.12.22., 1—58. o.

^[3] A tanulmány a Young Leaders Fellowship Found – Fiatal Vezetők Ösztöndíja Alapítvány által támogatott tevékenység keretében jött létre.

Jelen dolgozat a joggyakorlatból meríti témáját, mely a Kúria előtti felülvizsgálati eljárás során előterjesztett alperesi azonnali jogvédelem iránti kérelem, valamint az elsőfokú bíróság által elrendelt új eljárás relációjában jelenik meg. A kérdéskört kifejezetten az adóhatóság – mint nevesített közigazgatási szerv – oldaláról és a rá irányadó normatív szabályok alapján vizsgálom. A „miértre” a válasz a közigazgatási eljárás, valamint az adóeljárás viszonyában érvényesülő lex specialis derogat generali alapelvben keresendő. Az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 8. § (1) bekezdésének c) pontja értelmében az Ákr. hatálya nem terjed ki az adó-, valamint a vámigazgatási eljárásra. Az Ákr. adóeljárásban való alkalmazhatósága kizártságának hátránya a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 89. § (1) bekezdésének b) pontja ismeretében (megismételt eljárás) válhat nyilvánvalóvá. A Kp. 97. § (3) bekezdése értelmében a közigazgatási szervnek a jogerős határozatban megállapított, ennek hiányában a jogszabályban meghatározott határidőn belül kell a megismételt eljárást lefolytatnia vagy a közigazgatási cselekményt megvalósítania. Fentiek azt jelentik, hogy az ítélet szerint – a törvényes határidőn belül – a közigazgatási szerv az új eljárást le kell, hogy folytassa, legalábbis azt el kell rendelnie.

A műhelytanulmány letölthető innen.

„A jogi felelősség középpontjába minden vonatkozásban az embert - az okfolyamatnak a kártérítéssel befolyásolható mozzanatát - lehet helyezni.” – mutat rá Eörsi Gyula^[1]. Marton pedig meghatározza^[2], hogy a felelősség a kötelezett nem teljesítése esetére kilátásba helyezett szankció, tehát nem létezhet felelősség kötelem megsértése nélkül.

Büntetőeljárásban való tolmácsolás, beszerzési szerződések fordítása, hitelszerződések blattolása – ezek a példák mind komoly, szaktudást igénylő feladatok. Ennek ellenére a gyakorlatban elenyésző a szaktudás megjelenése. Ezt erősíti a felelősségre vonás hiánya is. Semmilyen jellegű következménnyel nem járt, amikor egy interjúalanyom a kihallgatás során azt közvetítette a tanúnak, hogy gyanúsítottként hallgatják ki. A rendőr ismerte ezeket a szavakat angol nyelven, ezért tisztázta a helyzetet a tanúval. A szóban forgó tolmács elnézést kért és azóta is visszahívják arra a rendőrségre tolmácsolni, semmilyen következménnyel nem járt a tévedése.

 A műhelytanulmány letölthető innen.

^[1] Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái. A polgári jogi felelősség. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961. 403.

^[2] Marton Géza: A polgári jogi felelősség. Budapest, 1993. 11. és 13. pont

A pénzügyi szolgáltatásokat igénybevevő fogyasztók védelme szempontjából az érintettek széles körére tekintettel, az egyik legmeghatározóbb terület a hitelezés. Az erre vonatkozó szabályanyag a közösségi jogban viszonylag későn, az 1980-as években indult fejlődésnek. Az eltérő tagállami megoldások számos problémát (többek között a hitelezők közötti verseny torzulását, a határon átnyúló hitelek elérhetőségének korlátozását, eltérő fogyasztóvédelmi mechanizmusokat), végső soron a belső piac működésének anomáliáit eredményezték. Ezért a korábbi, jelentős eltéréseket engedő rendelkezéseket felváltotta a teljes harmonizációra törekvő 2008/48/EK irányelv, amelynek implementációja a magyar jogban is a korábbinál átláthatóbb, hatékonyabb regulációt eredményezett (ld. a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvényt). Bár a szabályozás az eltelt időszakban számos változáson keresztülment, egyes elemei stabilnak bizonyultak. Ugyanakkor – elsősorban a technikai fejlődés következtében - olyan új problémák is felszínre kerültek, melyekre a jelenlegi keretrendszer már nem minden esetben tud megfelelő válaszokat adni.

A műhelytanulmány letölthető innen.