P. Kiss Gábor: Distinkció és kikényszeríthetőség - a fiskális szabályrendszer alfája és ómegája. Nr. 2012/39.

A fiskális politika ciklikussága megakadályozható a megfelelő fiskális keretrendszer segítségével. Ennek különböző elemei lehetnek hangsúlyosak az egyes országokban. Ahol a választópolgárok többsége tolerálja a magas deficitet, ott számszerű fiskális szabályok révén a fiskális politika önkorlátozására van szükség. Ez akkor működik megfelelően, ha pontosan lefedi a fiskális politika hatókörét, egyrészt kimutatva minden költségvetést megkerülő (kvázi-fiskális) tevékenység hatását, másrészt kiszűrve minden olyan külsődleges tényező hatását, ami a fiskális politikától közvetlenül nem függ. E szabály azonban csak akkor működik „ellenszélben” is, ha kikényszeríthető. Végül érdemes a kormányzaton belüli kapcsolatokat is szabályozni, a központ és önkormányzatok közötti forrásátadás szabályozatlansága ugyanis ahhoz vezethet, hogy egy szabályból adódó kiigazítás aránytalanul oszlik meg a kormányzati szektoron belül. Ideális esetben a szabályrendszeren belül az adósságráta a korlát szerepét, az egyenleg a középtávú cél meghatározását, a kiadási szabály a középtávú cél elérésének eszközét, a költségvetési tanács pedig a független kontrollt jelenti. Mindebben a legújabb Európai Uniós szabályok előrelépést jelentenek. Az új magyar szabályrendszerben az 50%-os korlát eléréséig az Alaptörvény minden egyes évben megköveteli az adósságráta csökkenését, amely alól csak a gazdasági visszaesés mentesít. A GDP alakulására az adósságráta oly mértékben érzékeny, hogy a Stabilitási törvény e rendelkezésnek csak úgy tudott megfelelni, hogy a visszaesést egyetlen év negatív növekedési ütemével azonosítva, az adósságváltozást szabályozó képletben a nullához viszonyítja az aktuális növekedési ütemet. Ennek következtében a szimulációk szerint több esetben nem kerülhető el a prociklikus fiskális politika és a szabály ellentétbe kerül az EU jövő évig átveendő előírásaival.

A műhelytanulmány letölthető innen.